Beültünk az autóba, és átgurultunk a határon – csak mert, hogy odalent, a horvát Baranyában valami egészen más várt minket, mint Villányban. Elindultunk a Gere Artevino-ból, és meg sem álltunk Kopácsig, a híres Halnapokra látogattunk el.
És amit ott kaptunk, az nem egyszerű fesztivál volt, hanem egy sűrített magyar-horvát, falusi életérzés. Az utcákon mindenütt füst: hosszú sorban álltak a csiptetős pontyok a parázs fölött, lángok nyaldosták a halakat, a szakácsok rutinos mozdulatokkal forgatták őket. A háttérben bográcsokban rotyogott a halászlé – nem csak illusztráció, hanem valóságos mestermunka.
Amikor aztán elénk került egy tál, csak néztünk: brutális adag, piros lé, benne tészta és óriási pontydarabok. Nem volt mese, neki kellett állni. És az első kanálnál már tudtuk, hogy megérte az utat: gazdag, erőteljes, paprikás íz, ami egyszerre csípett és simogatott. Az a fajta étel, amitől az ember nem beszél, csak kanalaz, és mosolyog.
Közben a színpadról szólt a muzsika – népzene, magyar mulatós dallamok. Olyan hangulat volt, ahol a nagypapa és az unoka egyaránt rázza a lábát a ritmusra, a közönség pedig együtt énekel. Itt tényleg mindenki együtt ünnepel: helyiek, magyarok, horvátok, és azok is, akik csak kalandvágyból ugrottak le, mint mi.
A Kopácsi Halnapok egyszerre gasztroünnep és közösségi élmény. Olyan hely, ahol a füst beivódik a ruhádba, a halíz a szívedbe, és mire hazafelé indulsz, már biztos vagy benne: jövőre is visszatérsz.